|
Szerelem
Talán a legtöbbször emlegetett fogalom, melyet igazán pontosan senki sem tudott meghatározni. Viszont mindannyiunkat érintő téma, mivel mindenki saját tapasztalataira hivatkozva szakértőnek véli magát a kérdésben, és megingathatatlan véleménye van a szerelemről. Már amennyiben valóban a szerelemről beszél és nem valami másról, amelyet félreértésből szerelemnek tekint. A kutya itt van eltemetve. Ugyanis a szerelem ritka adomány, sokan egész életüket leélik anélkül, hogy egyszer is találkoztak volna vele. Ilyen tekintetben hasonlít az orgazmushoz, bár az tanulható, a szerelem viszont nem.
Ez utóbbi párhuzamom korántsem véletlen, ugyanis a szerelemnek a szexushoz, pontosabban a testi vágyhoz való kapcsolódása igen jelentős. Természetesen akad plátói szerelem is, mely mellőz minden testiséget, de ez kikényszerített állapot, még akkor is, ha netán nem önszántunkból leszünk akadályoztatva a testiség létrejöttében. A szerelem ugyanis egyfajta ellenállhatatlan inger, vágyakozás, hiányérzet valaki iránt, akit kisajátítva magunknak szeretnénk tudni. Semmiképpen nem keverhető össze a szeretettel, mely vágyak és hiányérzet nélkül, kerülve minden kisajátítást sugárzik a szeretett személy felé. A szerető ember örül mások szeretetének, mely az általa szeretett személy felé irányul, mert lényegtelen számára, hogy kitől kapja meg a szeretett személy a boldogságot, örömet, csak a cél elérése a fontos.
Ezt a szerelem képtelen elfogadni. A szerelem kizárólagosságot követel. A szerelmes ember azt szeretné, hogy szerelme csak tőle kapja, kaphassa meg a tökéletes boldogságot. Ez egyfajta hiúság, önzés, mely hiába igyekszik „szent” célt elérni, mégis olyan eszközzel teszi, amit mástól elfogadhatatlannak tartana, elítélne. Sokszor találkozunk olyan szerelmessel, aki elvakultan rajongva beszél szerelméről, önnön rajongásáról, büszkén ecseteli kitartó odaadását, míg ha más kapcsolatban találkozik ilyen magatartással, akkor kritikával illeti, kigúnyolja a szerelmeseket, akikben már észreveszi azokat a hibákat, amiket saját esetében képtelen.
A szerelem ilyen. Ezért is óhatatlan, hogy múlandó, mivel ez a rajongás töröl minden bennünk lévő ellenállást, kritikát, önvédelmi mechanizmust. Ez azonban kizárólag a színtiszta (vegytiszta) szerelemre vonatkozik, mely ritkán jön létre, s ha igen, akkor csak rövid ideig – órákra, napokra, hetekre - takarja el a tudatunkat, mérlegelő figyelmünket. Ilyenkor képtelenek vagyunk figyelni intő jelekre, figyelmeztető baráti jó szóra, öntudatlanul követjük vágyainkat. Szerencsére ez az állapot nem végleges, így feleszméléseinkkor jön létre a kétkedés, röpke felhőkölés, hogy most mit is művelek éppen? Mitől bolondultam meg ennyire, hogy eddigi értelmes emberből gügyögő idiótává változtam? Miért rajongok egy olyan emberért, akit normális körülmények között még véletlenül sem tudnék szeretni ilyen-olyan hibái miatt?
Ilyenkor jön a neheze. Ki kell derülnie, hogy valóban ő az az ember, aki az igazi párom, lelki, szellemi, testi társam, vagy csak érzéki csalódás áldozata vagyok? Lássuk be, hogy az esetek többségében erre eleinte, szerelmes állapotunkban képtelenek vagyunk. Főleg azért, mert a rajongás olyan erős, annyira hatása alatt vagyunk az élménynek, vágynak, érzéki hatásoknak, hogy a hideg fejjel való átgondolásra nincs esélyünk. A szomorú az egészben, hogy annyira elbódulhatunk, hogy mások intő, figyelmeztető jelzéseit sem vesszük kellő súllyal figyelembe és az egyéb intő jelek felett is átlépünk. Ilyenkor keveredünk olyan, rövidebb-hosszabb kapcsolatba másokkal, melyekről utólag kiderül, hogy tévedések voltak részünkről.
A helyes kezelése a dolgoknak pedig nem túl bonyolult. Mindössze annyit kell felmérnünk, hogy valóban tudom-e önzetlenül szeretni azt az embert, nem török-e össze attól, ha más is szeretni fogja, és akkor is tudom-e tovább szeretni? Képes vagyok-e a barátja is lenni, akivel minden, szó szerint minden(!) problémámat, gondomat, szégyenemet, vágyaimat, kínjaimat, undoromat, félelmemet, elkövetett bűneimet, kétségeimet, rajongásaimat, legféltettebb titkaimat megosztom és elfogadom, megértem az övéit és ezzel együtt szeretem? Tudok-e vele számomra fontos dolgokról beszélni, élvezem-e az értelmét, tudását, képességeit, intelligenciáját, humorát, tudok-e úgy nevetni, sőt, felszabadultan röhögni vele, mint ahogy azt a hétköznapjaimban is teszem és viszont? Önmagam tudok-e maradni vele, vagy átalakulok mássá és viszont? Ha igen, milyen pozitív és milyen negatív változást hoz ez a kapcsolat bennem és benne? Tudok-e vele hallgatni, csendben ülni? Hagy-e engem a hobbijaimnak élni, korlátoz-e a mozgásomban, kedvteléseimben és viszont?
Hogy ez túl hideg, túl realista, elemző attitűd a szerelemhez? Igaz. Viszont ahhoz, hogy igazán őszinték lehessünk egymáshoz, igazán szerethessük a másikat ez is szükséges, sőt illik. Aki igazán szereti a másikat, nem teheti meg, hogy olyan helyzetbe sodorja, hogy évek múltán derüljön ki: nem összeillő párost alkotnak. Ez rút átverése a szeretett félnek, felelőtlen, önző, agresszív hozzáállás, márpedig ezekben a fogalmakban, magatartásokban sehol sem lelhető fel a másik a másik iránt érzett tisztelet, felelősség, szeretet. Nem tehetem meg a másikkal, hogy elrabolom az éveit, csak azért, mert a vágyaimnak nem tudtam gátat szabni. Ugyanis roppant szerelmesek lehetünk egy hozzánk nem illő partnerbe is, akár évekig is, mely aztán általában kegyetlen fájdalmakat, sérüléseket okozva múlik el. Márpedig ha szeretem a másikat, hogy lehetnék képes ilyen kínt okozni neki? Felettébb antagonisztikus ellentét, mégis rendre megtesszük, kínozva vele önmagunkat és szerelmeinket, mi több, környezetünket is, akikre kihat az állapotunk.
Aki viszont a szerelmét, vágyódó rajongását képes kiegészíteni ezzel a féltő, figyelő, empatikus, elemző, „lehűtött fejű” hozzáállással, az egy sokkal gazdagabb, tartósabb szerelmet kap kézhez: a szeretettel vegyes szerelmet. Ezek azok a ritka kapcsolatok, melyek egy életre szólnak, már amennyiben a szeretett fél valóban a mi másik, vágyott és keresett kiegészítésünk, párunk, „fele”-ségünk. Ilyenkor valóban értelmet kap a „ház”asság fogalma, mely egy „ház”ba terel két összetartozó felet, melyben otthon érezhetik magukat egymásban, hogy egésszé olvadva egységet alkothassanak. Ez a mindenki által keresett ideál, mely mégis kevesek sajátja, legalábbis a statisztikák erről árulkodnak.
A statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy a házasságok döntő hányada vagy válással, vagy kényszerből való (anyagiak, gyerekek, stb.) házasságfenntartással végződnek. Ezek zöme ennek az első pillanattól fontos felelősségteljes magatartásnak a hiányára vezethetőek vissza. Kicsit olyan, mint a matematika vagy az építészet. Ha rossz az alap, valahol egy előjel rossz helyre került, akkor a végeredmény hibás és a ház összedől. Ne spóroljuk el ostoba indoklással ezt a fontos szakaszát a szerelem kiteljesedésének. A világ legnagyobb disznóságát követte el az, aki azt állította, hogy a szerelemhez nincs szükség tudatra, mert öntudatlanul létezik. A mondat önmagában igaz, azonban az alkotó figyelmen kívül hagyott egy fontos folyományt: ezeknek a szerelmeknek a következményei döntő hányadukban rossz házasságok és csak elvétve tartós kapcsolatok!
A „mindennek ára van” elv itt is megmutatkozik. Aki lespórolja a „kötelező” penzumot szerelme elején, annak kalkulálnia kell azzal, hogy a „számításai” csak ritkán igazolódnak be.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a szerelem tartósságához önzetlen szeretet kell. A szeretet azonban létrehozható, tanulható, fejleszthető, ápolható. Sőt, felelősséggel élő ember számára kötelező ápolni, gyakorolni, mert a szeretet mindenre átterjed a környezetünkben, alapot adva a tartósan jó kapcsolathoz, illetve azon túl egész életünket más dimenzióba helyezi.
A belénk villanó szerelem tehát fontos vágy, jelzés, mely indítógombja lehet egy sokkal nagyobb értékű élménynek. Nem szabad lebecsülni de túlértékelése is komoly tévedésekhez vezethet. Kezeljük helyén és örüljünk, ha betoppan az életünkbe, mert ritka adomány, és nagy lehetőség előjele, mellyel okos ember bölcsen igyekszik bánni.
Szerelmi egyensúly
Az első szerelem egyszeri és megismételhetetlen... Majd újabb szenvedélyek jönnek... A szerelem egyik ismérve, hogy a lángolás elmúltával szeretetté változhat, miközben a felek közötti viszony mélyülhet, bizalmuk egymás iránt erősödhet. De hogyan? Egy pszichológusok összeállította 10 pontos boldogságprogramból mindezt megtudhatjuk...
1. Alkossunk erős csapatot!
A tartós, ideális kapcsolat legjobb alapja az egyenrangúság. Olyan táptalaj ez, melyen szerelmünk optimálisan fejlődhet. Nem kell, hogy partnerünk imádjon minket. Ez az idő múltával úgyis megszűnik. Sokkal fontosabb, hogy kölcsönösen megbecsüljük egymást és odafigyeljünk a másikra! Fogadjuk el társunkat pozitív, számunkra előnyös tulajdonságain túli hibáival, gyengeségeivel, furcsaságaival, rossz szokásaival együtt! Mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen! Egyikünk sem értékesebb a másiknál! Ha mindezt sikerül megvalósítanunk, érezhetjük, hogy társunkkal valóban erős csapatot alkotunk, olyan szövetséget, melyet az egymás iránti szeretetünk és tiszteletünk kovácsolt.
2. Egyenlítsük ki a számlát!
Legfontosabb szabály, hogy mindketten ugyanannyit adjunk és kapjunk! Ez nem más, mint kiegyensúlyozott "cserekereskedelem" az idővel, a másikra történő odafigyeléssel, a gyengédséggel, a kisebb-nagyobb szívességekkel, a szex közbeni odaadással. A lényeg, hogy hosszú távon stimmeljen a "mérleg". A szakemberek szerint, aki egy adott pillanatban jobban szeret, az többet "fektet be", mint a másik. Egy minden szempontból kielégítő kapcsolatban a szerepek állandóan cserélődnek. Tehát: vannak olyan időszakok, amikor az egyik, majd pedig a másik félnek van szüksége - bizonyos körülmények miatt - extra odafigyelésre. Ez teljesen rendben van - rövid távon. Ám, amikor valaki mindig csak kap, "számláján" drasztikusan megnő a "tartozik" egyenleg. Ez pedig zavarja, kibillenti a kapcsolat egyensúlyát. A partnerviszonyt felváltja a szülő-gyermek játszma, és nincs az a szerelem, mely ezt kibírná.
De arra is figyeljünk, hogy csak annyit adjunk, amennyit a másik még képes elfogadni! Ha párunkat állandóan figyelmességgel árasztjuk el, viszonyunk kibillenhet egyensúlyából. Amikor két ember között az apró szeretetmegnyilvánulások egyforma intenzitásúak, a kapcsolat kiegyensúlyozott.
3. Fektessük be jól kezdőtőkénket!
Egy kapcsolat kezdetén még semmi sem jelent problémát. Ahhoz azonban, hogy a mérleg hosszú távon is egyensúlyt mutasson, akár a növényeinket, viszonyunkat is állandóan ápolnunk-gondoznunk kell. Minden kapcsolat bizonyos kezdőtőkével indul. Ez a tőke a szerelem. A szeretet áramlásának hatására növekedhet. Két ember között a kötődés így válik egyre szorosabbá. Aki hosszabb időn keresztül semmit sem fektet be a kapcsolatába, feléli tőkéjét. Ilyenkor múlik el a szerelem, s adja át helyét az ürességnek. Ellenszer: apró figyelmességekkel bizonyítsuk a másiknak szerelmünket! Főzzük meg újra és újra kedvenc ételét, lepjük meg kedvenc írója legújabb könyvével, üljünk le mellé, ha focit néz a tévében, még akkor is, ha nem érdekel bennünket, s időnként - annak ellenére, hogy nők vagyunk - kezdeményezzük a szexet! És akkor ő majd reggelente lekaparja a jeget kocsink szélvédőjéről, meglep minket az első hóvirággal...
4. Bosszú - szeretettel
Kölcsönös sértegetések, szemrehányások... Viták alkalmával ösztönös az igényünk a visszavágásra. A bosszú olykor édes, ám fennáll annak a veszélye, hogy túllövünk a célon. Az ellenreakció ugyanis nem várat sokáig magára, a kapcsolat negatív mérlege pedig szédületes méreteket ölthet, s ez akár a viszony végét is jelentheti. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy mindent nagyvonalúan meg kellene bocsátanunk! Ha mindent elnézünk a párunknak, megszüntetjük az egyenrangúságot. A megbocsátással erkölcsileg a másik fölé helyezzük magunkat, s ennek is megvannak a maga veszélyei. Tanácsosabb - bármilyen furcsa is - bosszút állni. De szeretettel! Okozzunk ugyan bánatot társunknak, ám kisebbet, mint ő. Nem könnyű feladat! Így azonban mindketten úgy érezhetjük, hogy kvittek vagyunk, a mérleg egyensúlya helyreállt.
5. Tudjunk újrakezdeni!
Az újrakezdés megmentheti törékeny kapcsolatunkat. A veszekedés távolságot teremt a két fél között, így átmenetileg megszűnik a túlzott közelség. Amikor nehézségekkel találjuk szembe magunkat, konfliktusaink vannak, valami megszakad, a legjobb megoldás, ha mindkét fél elhatározza: próbáljuk meg újra, elölről! Számoljuk fel a múltat, csak így adhatunk újabb esélyt a szerelemnek!
ALAPSZABÁLY: ne beszéljünk a múltról, ne hánytorgassunk fel semmit a másiknak! Még akkor sem, ha többször eszünkbe jut.
6. Semmit se ragozzunk túl!
A legnagyobb hiba, amit a párok elkövetnek, hogy órák hosszat vitáznak. Így pedig aligha jutnak közös nevezőre. Nemhogy javulna a helyzet, hanem még inkább romlik. Ehelyett, bár nehéz, de próbáljuk mindketten kimondani: "Ne beszéljünk az egészről többet, borítsunk fátylat rá!" Így mindkét fél mintha ismét levegőhöz jutna. Néha próbáljunk közös csendet teremteni. Szavak nélkül egyszerűen csak legyünk együtt, ezzel meghitt pillanatokat varázsolhatunk.
7. Legyenek saját titkaink!
Nem kell mindent elmesélni! Ez az élet egyéb területeire is érvényes igazság. Aki nem képes megőrizni valamennyit saját intimitásából, s legtitkosabb gondolatait is megosztja a másikkal, egyáltalán nem kerül közelebb a társához! Hiszen olyan dolgokat is elárulhat, kifecseghet, melyek sértik vagy összezavarják szerelmesét. Tehát ne adjuk ki teljesen saját magunkat, vonatkozik ez korábbi "bűneinkre", hibáinkra, ballépéseinkre, szerelmi kalandjainkra! Ne mutassuk meg a másiknak a naplónkat! Őrizzük meg magunknak lelkünk rejtett zugait, kicsi titkainkat! Ezt a játékszabályt mindkét félnek egyformán be kell tartania. Aki a szerelem nevében vallomásra akarja rábírni a másikat, hatalmi harcot hirdet - s ezzel mindent elront!
8. Rakjunk rendet érzelmeink között!
Ez korántsem jelenti azt, hogy korábbi kötődéseinket, kapcsolatainkat lezárjuk, semmibe vesszük. Ellenkezőleg! A szerelem csak bizonyos rend keretein belül bontakozhat ki. Ehhez hozzátartoznak mindazok, akik társunk és önmagunk "előző életéhez" kapcsolódtak. A korábbi kapcsolatból származó gyerekek mindig az első helyen állnak, s ezt társunknak el kell fogadnia. Csak tolerancia esetén van jövője az olyan második házasságnak, ahol előző kapcsolatokból származó gyermekek élnek együtt. Hiszen a gyermekek csak akkor lehetnek boldogok, ha új szüleik a tőlük távolabb élő édesanyjukat vagy édesapjukat elfogadják, és tiszteletben tartják. Aki tartós, értékes kapcsolatra törekszik új partnerével, érzelmi oldalról teljes mértékben zárja le előző életét, vigyázva arra, hogy ez a gyerekek szemszögéből minél kíméletesebben történjen!
9. Tiszteljük a családi kapcsolatokat!
Nem mindig könnyű a másik családját megértéssel és toleranciával tiszteletben tartani, hiszen például az anyóssal folytatott szüntelen civódás, vagy a sógornő állandó kritizálása alááshatja a kapcsolatot. Ezért "helyezzük" társunkat elődjei sorában középre! A büszke, tekintélyt parancsoló nagymama, a könnyelmű dédnagybácsi és a depressziós apa közé. Ezzel az "örökség"-gel családi kötelékei ismeretében őt is rögtön más színben látjuk, könnyebben elfogadjuk.
10. Ne hadakozzunk a sors ellen!
Fogadjuk el a megváltoztathatatlant, törődjünk bele abba, hogy társunkra gyakorolt befolyásunk korlátozott! Mindenkinek megvan a saját sorsa, rendeltetése. Ne próbáljuk tehát őt állandóan megváltoztatni! Egy rendetlen ember sohasem válik a rend és a fegyelem mintaképévé. Egy szeretetre méltó, de labilis ember pedig sohasem lesz szexepiles, hódító. Szünet nélküli átalakítási kísérleteinkkel nemcsak őt kínozzuk, de magunkat is elbizonytalanítjuk. Szeressük társunkat úgy, ahogy van, miként megszerettük! Engedjük, hogy önmaga legyen! Csak így lehetünk mindketten boldogok...
Vég és kezdet...
A szerelem búcsúval kezdődik. Némi önfeladással, ugyanakkor a másik bizonyos elengedésével. Csak így kezdődhet valami új...
Egymás szemében...
Szex közben igazán mélyen a másik szemébe nézni - valahol itt van a titok nyitja. Hiszen igazán ilyenkor partnerünk a másik! Csak ő létezik, senki más...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Együtt jártak